Bujdosó Alpár életműve nem vonatkoztatható el az életúttól, hiszen az 1956-os esztendő és az azt követő évek eseményei, valamint az emigráció korai évei olyan traumákkal terhesek, amelyek műalkotások alapélményévé váltak: az emlékezet újra és újra helyzetbe hozta az átélt pillanatokat, így azok újabb és újabb formákat öltöttek. Ha messziről tekintjük az életművet, feltűnő ezeknek az élményanyagoknak a cirkulációja és metamorfózisa. Már jelen vannak az első kötet novelláiban, felbukkannak a vizuális munkákban, gyakran rögzülnek szövegtárgyakba, sőt a közös művekben vagy épp multimediális alkotásokban (hangjátékokban és performanszokban) is tetten érhetők. Az életmű egészét a maga komplexitásában bemutató monográfia műfajok helyett ezért mindig egy-egy médium köré szerveződik.