Dr. Kenessey Aurél (1895–1980) egykori főügyészhelyettes családtörténeti kötete.

Részlet a kötet utószavából: „Azért jó a Kenessey család története, mert nem szaktörténész írta. […] Nem azért született, hogy egy történeti problémát elemezzen, hanem azért, hogy helyreállítson valamiféle folytonosságot, lakottá tegye a múltat. Hiszen ebben a történetben élő emberek vannak, azoknak rendre gyermekei és unokái, végül – a sokadik leszármazottak – itt élnek közöttünk, és akarnak valamit az élettől, többek között azt, hogy otthon érezhessék magukat – még a saját történelmükben is.

Azért jó a családtörténet, ha nem szakmabeli írja, mert eltekint azoktól a szabályoktól, amelyek gúzsba kötik a ťszakértőtŤ. A véleményét és a megérzéseit osztja meg velünk. Nem elemez, hanem mesél. Nem az általánost keresi, hanem a ritkaságot, a különöst. Ez pedig felszabadítja a fantáziát is. […] Lehet, hogy ezt vagy azt jobban tudják mások, azonban a család történetét mégis ő adja át nekünk, felvéve a történelem fonalát, és helyreállítva belőle a számára fontosat, a folyamatot, a folytonosságot. […]

Persze a történelem folytonosságának helyreállításához nem csak a ťmeseŤ-folyamra van szükségünk, hanem a gondolkodásmód megismerésére is. […] Egy rég letűnt korszak szólal meg itt szerzőnkkel. A jogász latin és a ťkincstáriŤ magyar nehézkessége és valami nagyon poros romantika-féle. Azonban vigyázzunk, hiszen annak a kornak, melyben szerzőnk élt, a képviselői valóban így – vagy legalábbis nagyon hasonlóan – fogalmaztak, gondolkodtak és éreztek. Talán azt is megengedhetjük, hogy tipikusan így gondolkodott annak a bizonyos letűnt ťúriŤ középosztálynak egy része. […] De ha valóban úgy gondoljuk, hogy fel kell vennünk a történet fonalát, akkor igen hasznos forgatnunk és hosszan csemcsegni furcsának tűnő mondatain. Egy letűnt korszak rekvizítuma ez a nyelv is. Lehet bánkódni elmúltán, lehet fanyalogni azon, milyen volt és miért pont ilyen, de bizony ťőseinkŤ ilyenek is voltak, és ha szeretjük őket, ilyennek kell őket szeretnünk…” (Ötvös István)