Bizonyára nem véletlen, hogy a 20. század elején, amikor a nyelv (filozófiai) gondolkodásra 
gyakorolt hatásának, illetve e hatást kiváltó nyelvi eseménynek már nemcsak előjelei, 
szimptómái, hanem bizonyos értelemben „tanúi” is vannak, amikor tehát ennek a 
tapasztalatnak az első szaktudományos reflexiói megjelennek, akkor a nyelv vagy a jel 
fogalma már eleve elválaszthatatlannak tűnik a differencia fogalmától. A nyelv, minden 
ráirányuló kérdést megelőzően, ekkor már ilyen formában jelentkezik, méghozzá anélkül, 
hogy ezt a sajátos megjelenést vagy fogalmi összefüggést tudatos alapító aktushoz, például 
valamilyen kiinduló teóriához lehetne kötni. Nem mint valamilyen tárgy vagy téma vonja 
magára hirtelen az érdeklődést, nem valamilyen érdek vagy érdeklődés által kerül a figyelem 
középpontjába,  hanem már ekkor is mint valami elmúlt, de a jelent mégis látensen formáló 
esemény érezteti a hatását, melynek bármennyire is eltérőek az értelmezései, de mégis közös a 
tapasztalata; melyet bár nem lehet szó nélkül hagyni, mégis ellenáll az elbeszélés időbeli vagy 
logikai rendjének. A nyelv saját előlépésével, tolakodó tapasztalatával egyidejűleg meg is 
vonja magát; épp amikor szóhoz jutna, megragadhatatlanná, „tiszta” differenciává válik. 
Ugyanakkor viszont éppen ennek a kihívásnak (egy nyelvi tapasztalat szóhoz juttatásának) a 
legkövetkezetesebben megfelelni igyekvő kísérletek, szövegek azok, amelyek ennek a sosem 
volt, csak hatásaiban jelentkező és így mégis csak inkább eljövő eseménynek a 
bekövetkezését ígérik. A kötetben olvasható elemzések ezeket a dinamikus összefüggéseket 
Roman Jakobson, Niklas Luhmann, Wilhelm von Humboldt, Hans-Georg Gadamer és Martin 
Heidegger egyes szövegeinek szoros olvasásával követik nyomon. 

Halász Hajnalka 1984-ben született Budapesten. Jelenleg a berlini Humboldt Egyetem 
Magyar Irodalom és Kultúra Tanszékének tudományos munkatársa.