A Jelek, a Kis tüzek és a Vigaszág című kötetek után ez a könyv újabb bizonyítéka annak, hogy Szegedi Kovács György elsősorban metafizikus költő. Alig van olyan verse, amelyben valamiképpen ne érintkezne egy teljesebb világgal, a tapasztalaton túli léttel, amely számára nem a semmi, hanem az örök élet birodalma. Ugyanakkor, mert jól ismeri a tapasztalati világot, ismeri önmagát, ismeri az embert, azt is tudja, hogy oda mindnyájan csak kegyelemből, csak „vigaszágon” juthatunk. Ez a tudása, ez a felismerése nagyon fontos. Ebből következik, hogy versei nem testetlen, nem sápadt fohászok, hanem nagyon is eleven alkotások. Úgy van, ahogy maga is mondja egyik rövid versében: „A költőt versei / évgyűrűkként veszik körül, / bűnei, szerelmei, gyónásai / történetével.”

Sorsát, léthelyzeteit ő is esendő emberként éli át, témái, tapasztalatai, élményei innen valók, evilágiak, a végső célt, az emberi élet értelmét azonban abban a másikban, a transzcendens világban találja meg. Versei, költői gesztusai éppen attól lesznek hitelesek és elevenek, hogy nem dogmákat, hittételeket versel meg, nem hitbuzgalmi verseket ír, hanem olyan költeményeket, amelyek a teljességre törekvő ember „mustármagnyi hitét” és belső vívódásait hordozzák. Nem szereti „a Jánosokat / akik mindig / beleszületnek / az Isten ölébe”, nem szereti azokat, akik nem küzdenek meg a hitért, akiknek “könnyed malaszt / az egész” (Júdás).

Szegedi Kovács György tehát ebben a világban él; verseiben nagyon is konkrétan, egyik-másikban már-már naturálisan (Lepény-tánc) van jelen az ismert, a tapasztalati világ, de ennek működésében is érzi Isten jelenlétét. Verseiben hozzá épít hidat, vagy sajátos létélményeiből lépcsőfokokat, így jut el a látható, a megismerhető létből az ismeretlenbe, amely persze meggyőződése, hite révén mégiscsak ismerős lesz számára.

Meglepő, hogy a legnagyobb kérésekről – élet, halál, öröklét – is milyen tisztán, frázisok és pátosz nélkül beszél. Egyet viszont biztosan tud: csak azt dönthetjük el, hogy Krisztus jobb vagy bal oldalán akarjuk-e magunkat megfeszíttetni! (Döntés)
Román Károly