Hat hosszú év telt el Mócsai Gergely első verseskötetének (Csumasz, FISZ, 1999) megjelenése óta. Ez az időbeli cezúra mindenekelőtt azért hangsúlyozandó, mert egy ilyen szűkszavú költészet esetében óhatatlanul beszédessé válik. Az új kompozíciót tehát nem valamifajta szövegdömping kényszeríthette ki, az Eleig sokkal inkább az elmúlt esztendők során formálódó poétikai megfontolások és látásmódok eredményének tekinthető.

A fiatal szerző alkotásait nem könnyű megközelíteni. E textúrák sajátos nyelvrombolása oly mértékben eltér a kortárs líra kanonizált köznyelveitől, hogy az olvasó bizony kevés fogódzóba kapaszkodhat. A nyelv minden szintjére kiterjedő roncsolás következtében e versek nem is nevezhetők hagyományos értelemben vett költeményeknek, ugyanakkor neodadaista kísérleteknek sem. Számos tipográfiai megoldással élnek, mégsem sorolhatók a tipopoézis címkéje alá. Felvillantják a konkrét költészet néhány jellemzőjét, de attól radikálisan különböző retorikai kereteken belül. Olykor tradicionális szövegtörmelékeket írnak újra, de rockdallamok futamaiból is építkeznek. Helyenként megnő intertextuális telítettségük, ám szövegszerűségük multimedialitásba vált át. S a sort még folytathatnánk.

Ha az Eleig verseit – a szerzőtől kölcsönözve a szavakat – „játékmintáknak” tekintjük, építőelemeiket pedig „képlényekként” definiáljuk, nem járunk messze egy olyan nyelv kialakításának lehetőségétől, mely talán közelebb juttathat Mócsai Gergely hipnotikus világának megértéséhez. Amennyiben az olvasó türelemmel hajtja végre a kötet által rászabott manővereket, és hajlandó részt venni a művek megkonstruálásában, bízvást állíthatjuk, hogy a tört idomok elkezdenek igen érdekes konstellációkba rendeződni. Próbáljuk csak ki…
H. Nagy Péter